Angkor úgy ahogy van, csodás, magasztos, káprázatos, elbűvölő és még sok más jelzőt lehetne rá használni. Mindig is nagy álmom volt egyszer eljutni ebbe a titokzatos templomvárosba. A sok utánajárás és fényképnézegetés után azt hittem, hogy készen állok Angkorra. De nagyon nagyot tévedtem, mert Angkor hatalmas meglepetéseket tartogatott a számomra. Ezek közül hármat szeretnék kiemelni. Íme…

 

Angkor Wat napfelkelte

 

Mindenkinek megvan fényképről az Angkor Wat napfelkeltében, ugye? Na de milyen érzés az a pillanat, amikor a hajnal első napsugarai elkezdenek előbújni az Angkor Wat égbe magasodó, káprázatos tornyai mögül? A pillanat, amikor a sötét épületen a nap fényének köszönhetően kirajzolódnak a csodás részletek? És amikor enyhén felhős időben az égbolt kék, sárga és piros színei egybemosódnak és úgy táncolnak az égbolton? És mindez visszatükröződik a templom előtt lévő pici tóban? Hát elmondom: káprázatos, lélegzetelállító és felemelő!

 

 

Na de hogyan is lehetünk részesei ennek a csodának?

 

Mindenképp hajnalban kell érkezni a helyszínre. Ezt a 3- vagy 7 napos bérlettel egyszerűen meg lehet oldani, mert van több napunk is. Az 1 napos jeggyel már picit neccesebb a helyzet, mert reggel 5 előtt már sorban kell állni a jegyért a látogatóközpontnál, ami ráadásul az Angkor Wat bejáratától 7 km-re található. De van egy tipp, amellyel ki lehet küszöbölni a hajnali rohanást és be tudjuk biztosítani a tuti helyünket a tónál a napfelkelte köszöntéséhez. Az 1 napos jegyet elméletileg nem lehet előre megvásárolni.

De! Gyarkolatilag a tervezett látogatásunk előtti délután ha kb. 16:30 után váltjuk ki a jegyet, az nemhogy csak megsprórolja nekünk a hajnali sorbanállást – ami miatt esetleg lekéshetjük a napfelkeltét, de ugyanakkor ezzel a jeggyel még a kiváltás napján be tudunk menni a komplexumba elcsípni egy naplementét is – teljesen legálisan.

Hasonló hasznos tanácsokról Angkorral kapcsalatban ITT olvashattok.

Amennyiben igazán jó helyet szeretnénk magunknak úgy, hogy ne zavarjon senki minket a kilátásban, érdemes valóban nagyon korán érkezni. Elvileg Angkor Wat reggel 5-kor nyitja meg a kapuit, de a gyakorlatban már 4:45-től fogadja a látogatókat. Mi robogóval közlekedtünk, így nagyon könnyű dolgunk volt, felpattantunk paripánkra és hajnali fél 5-kor már vágtattunk is Angkor felé. Én rettentően kialvatlan voltam, izgalmamban alig tudtam az éjszaka aludni, de az adrenalin úrrá lett rajtam és ahogy süvítettünk a Charles de Gualle úton, a friss hajnali levegő erőt pumpált belém, így éberen vártam a csodát.

 

 

Angkor Watba a nyugati oldalról kell belépni és belépés után a bal oldali tó felé kell igyekezni, annak is a bal alsó sarkába.

Fejlámpával a fejünkön, botorkálva érkeztünk meg a tóhoz amikor még teljesen sötét volt, tényleg csak a hold és a csillagok világítottak felettünk, na meg annak a pár elvetemült társunknak a telefonja vagy fejlámpája, akik szintén a legtöbbet szerettek volna tapasztalni Angkorból. Megálltunk a kiszemelt helyünkön, akkor még csak néhányan gyülekeztünk. Egy helyi árus jött oda hozzánk műanyag székeket kínálva, mondván, hogy higgyük el, jobb lesz nekünk ha kibéreljük 1 dollárért a széket, mert irtó sokat kell még várni azért, amiért jöttünk. Hát én hittem a néninek, így fizettem és kaptam egy széket, amit ráadásul be is állított nekem A helyre. Először még erősködtem, hogy én picit arrébb szeretnék ülni, de ő mondta, hogy nem, ő itt van minden áldott nap és tudja, hogy honnan van a legjobb kilátás. Hát na ná, hogy végül engedtem neki és letelepedtem a bázisomra. Egyet mondok, nagyon megérte a pénzét az a szék. Egyrészt azért, mert nagyon hosszú időt kellett várni addig, amíg elkezdett feljönni a nap. Másrészt pedig azért, mert negyed 6 után már hatalmas tömeg volt a tó körül és mivel mindenki minél közelebb szeretett volna kerülni, így az emberek sajnos tolakodtak előre.

 

 

Nekünk a szék egy nagyon stabil pontot adott, senki nem tudott elénk beférkőzni.

Ezután már csak várni kellett és ámulni-bámulni, ahogy a nap első sugarai beszínezik az eget, majd szépen lassan a napsugarak előbújtak az Angkor Wat tornyai takarásából. És lőn világosság!

 

 

A természet és az építészet szimbiózisa

 

Angkort a dzsungel mélyéről halászták elő a 19. században francia kutatók és meg vagyok győződve arról, hogy ez a helyszín inspirálta az eredeti, 1967-es “A dzsungel könyve” című  mesében a majmok birodalmát. Mivel kiskoromban ez volt a kedvenc mesefilmem (az első és sokáig egyetlen mesém VHS kazettán), rengetegszer repülhettem el gondolataimban arra a rejtélyes helyre, ahol Lali király uralkodott és ahol Mauglit egy időre fogvatartották a csúnya majmok, mindaddig, amíg barátai, Bagira és Balu kiszabadították. Pont ugyan úgy képzeltem el Angkort – főképp az egész hangulatát a hatalmas faragott kőszobrokat, az égig érő fákak, az ingákkal és gyökerekkel szőtt falakat – mint ahogy azt éveken keresztül a tévé képernyőén láttam.

 

 

A hatalmas fák, melyek közül néhánynak a törzsét talán 10-en sem érnénk körbe emberkoszorúban, a kőfalakon kúszó vastag gyökerek, köveken magasodó többméteres ősfák, a kőkapukat fentről gyökereikkel átkaroló lombosok, a vastag gyökérzettel kapaszkodó sudarak mind-mind életben maradtak az idők folyamán. Na de vajon hogyan?

 

 

Hát úgy, hogy a természet fittyet hányva mindenre szembement az emberi akarattal és szépen bemutatott neki! Ez (is) számomra Angkor. Egész területén csak úgy burjánzik az élet!

 

 

A majmok

 

Apukám az egész indokínai utunk során 2 dolgot várt a legjobbam: halászni szeretett volna Vietnámban és majmokat akart látni természetes élőhelyükön Angkorban. Mivel az első kívánságát sajnos nem tudtam teljesíteni, így szó szerint azért imádkoztam, hogy valahol, bárhol Angkoron belül találkozhasson majmokkal. Legalább eggyel, mert akkor már nem lehet azt mondani, hogy az sem volt, pedig megígértem neki.

 

 

Épp Angkor Thomba igyekeztünk nyugatról a Győzelem Kapuján (Victory Gate) keresztül, majd elhagyva a kaput nagy kő esett le a szívemről. Az út szélén egy majom lakmározott és egy zacskóval játszott. Ekkor felcsillant a reménysugár… Ha van egy, és az ilyen közelségben (nem a fa lombjai közt valahol), akkor lesz biztosan több is belőlük.

Rettentően megörültem, amikor a helyiek ebéd közben elárulták, hogy a Bayon templomnál rengeteg majommal fogunk találkozni, és ha akarjuk, banánnal meg is etethetjük őket. Nem is kellett több nekünk, vettünk 2 nagy adag banánt és alig vártuk, hogy megérkezzünk új játszótársainkhoz.

 

 

Északi irányból tamádtuk meg a Bayont, majd leparkoltuk a robogónkat, a sisakokat pedig szépen felhelyeztük a tükrökre. Apu előrántotta a banánokat és abban a pillanatban minden irányból elkezdtek támadni a ezek a kis állatkák. Már messziről érzik a banán édes illatát, az biztos. Szerencsére sikerült a banánok egy részét még időben elrejteni a motor csomagtartójában. Egy figyelmetlen pillanatban hátulról támadva simán kirántják és ellopják az egész zacskót. Nagyon szemtelenek. De amilyen szemtelenek, olyan cukik. Akkora, de akkor élmény volt őket etetni. Meg az is, ahogy felmásztak akár a vállunkra, ahogy figyeltek, nézelődtek, lógtak, szaladtak, ettek, játszottak, szemtelenkedtek.

 

 

Egy kisebb csapat rátelepedett a robogónkra, ledobták a földre a bukósisakjainkat és elkezdték magukat nézegetni a tükörben. Egy igazi majomparádé volt az egész! 

 

 

Volt egy majom, ami odaszaladt egy olyan 4-5 éves kicsi gyerekhez, kikapta a fél literes PET palackot a kezéből, leült, lecsavarta a kupakot, ivott, majd eldobta az üveget. Jó példa ez arra, hogy ha szemetelünk, nem csak környezetünkre és embertársainkra vagyunk rossz hatással, hanem a majmok is gyorsan követik a péndánkat. Milyen szép is az a kifejezés, hogy valaki majmolja a másikat…

 

 

A nagy majmokkal nem szabad lacafacázni, fizikailag nagyon erősek és a vicsorító fogsoruk sem túlságosan meggyőző, főképp nem közelről.

Ami jó hír, hogy vannak helyi őrök, akik szükség esetén kordában tudják tartani a majomseregeket, mert valljuk be, édesek meg cukik, de akár veszélyesek is lehetnek, így nagyon óvatosnak kell velük lenni. Miután egy nagyob anyamajom a hátamon landolt és teli torokból üvöltött amikor a kölykét etettem és simogattam, már nem tűntek annyira cukinak és barátságosnak. Sőt, elképesztően félelmetes volt az egész szituáció. De hála égnek végül leugrott rólam a vadállat, így egy kisebb sokkon kívül nem lett semmi bajom. Egyérteműen a saját hibámból történt az eset és merészelem kijelenteni, hogy tanultam belőle. 

 

 

Érdemes velük tehát vigyázni és ha semmiképp nem akarunk velük kontaktust létesíteni, ne legyen a kézben semmiféle élelem vagy ital és csak szépen csedben sétáljunk el mellettük.