TravelissimaS

Nagarkot – a Himalája látványa Kathmandutól egy karnyújtásnyira

Nem messze Kathmandutól egy kis hegyi településen, amit úgy hívnak, hogy Nagarkot, van jónéhány olyan szálloda, amelynek a tetőteraszáról csodálhatjuk azt a fenséges hegységrendszert, aminek a neve a világon mindenkinek ismerősen cseng: a Himalája. 

 

A legtöbben azért vágnak neki Nepálnak, hogy a rengeteg csodálatosabbnál csodálatosabb túraútvonal valamelyikét bejárják, és meghódítsák valamelyik hegycsúcsát. Sokan pedig vallási, hitbeli megfontoltságból indulnak el a felfedezésére. Ebben a pici országban található az a túravonal is, amely a Csomolungma (Mt. Everest) alaptáborához vezet. Emiatt egyszer biztosan vissza fogok térni ebbe a természetes csodákkal teli és hihetetlenül kedves emberekkel lakott helyre!

Nekem sajnos, idő híján, nem adatott meg az a lehetőség, hogy a rövid nepáli látogatásom során túrázzak, mivel csupán egy barátnőmnél és családjánál tettem látogatást néhány napra a fővárosban Kathmanduban, ahová Indiából ruccantam át.  Aztán gondoltam, ha már így alakult, nem mondanék le arról, hogy legalább egyszer, mégha távolról is, láthassam a hófedte Himaláját és megpillantsam Földünk legmagasabb csúcsát, a Mt. Everestet.

Ha tényleg nincs túl sok időnk, csak mondjuk egy napunk, akkor készenfekvő felutazni Nagarkotba (ez Kathmanduhoz a legközelebb eső kilátópont, ahonnan látszik a Himalája), befoglalni egy tetőteraszos szállást, melyről pazar a kilátás és bízni abban, hogy az adott hajnalon, amikor a nap első sugarai elkezdenek táncolni az égen, szép, tiszta égbolt fogad minket (tehát azért kell egy kis szerencse is).

 

Az út Nagarkotba Kathmanduból

 

Több mód is van rá, hogy feljussunk erre a 2175 méter magasan fekvő bájos kis településre, ami Kathmandutól csupán 32 km-re található. Attól függően tudunk választani a lehetőségek közül, hogy milyen vastag a pénztárcánk és milyen élményre, kalandra vágyunk.

 

1) Helyi buszjárat

 

Katmanduból közvetlen járat Nagarkotba nincs, Bahktapur városában kell átszállni. Ez a gyönyörűséges történelmi kisváros csupán 15 km-re található a nyűzsgő, szmogos fővárostól, innen pedig már csak további 16,5 km-t kell megtenni Nagarkotig. Katmanduból Bhaktapurba a Ratna Park buszállomásról jutunk el pár forintért.  A Kathmandu-Bakhtapur és a Bakhtapur-Nagarkot buszok nem egy helyről indulnak és érkeznek be, a két megálló egy rövidke sétára van egymástól. Ha a tó mellet megyünk el, akkor még akár kellemes is lehet a pár perc séta, főképp ha 2 buszózás között vagyunk.

 

 

 

Mi Bakhtapurba a fővárosból taxival mentünk át, mivel a nepáli barátnőm (aki egyébként már 17 éve Amerikában él) nem akarta igénybe venni a helyi tömegközlekedést. Illetve idő szűkében is voltunk, mert a testvérével, aki Bakhtapurban lakik, meg volt beszélve egy találkozó, majd ő vezetett minket körbe a városon. Rengeteg szuper helyre vitt el minket (erről majd később), de az meglepő volt, hogy nem tudta, hogy hol van pontosan a buszmegálló (pályaduvarnak túlzás lenne nevezni), pedig évek óta ott lakik.

A fő buszmegállót egy külföldi szerintem csak és kizárólag onnan ismeri fel, hogy áll bent egy csomó jarmű, várakozva az utasokra. Akik rengetegen vannak. Mivel mi nem érkeztünk elég időben a helyszínre, így az “ikaruszon” már az összes ülőhely el volt foglalva. De gondoltam, nem gáz, egyáltalán nem, azt a 16,5 km-t még féllábon is kibírom. Gondoltam. De ez az idilli elképzelés rettentően messze állt a valóságtól. A rózsaszín rozoga busz legvégében “kaptam” állóhelyet,  az ülőhelyek hiánya lévén, érkezési sorrendben. A busz már az indulásunkkor tömve volt, az utasok 90%-a helyi, a többi pedig bevállalós turista.

 

Ekkor még vidám voltam…

 

Elstartoltunk. Már eleve induláskor fura volt az, hogy a busz enyhén szólva be volt dőlve bal irányba. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a jelenség az útviszonyoknak köszönhető-e vagy egy “kisebb” műszaki problémáról van-e szó. Mindenesetre az egyik verzió sem volt megnyugtatóbb a másiknál, és ekkor még csak enyhe emelkedőn és majdnem egyenes úton haladtunk. De én már ekkor is úgy kapaszkodtam a kalaptartóban, mintha egy szakadék felett lógtam volna és tudom ha elengedek, a mélybe zuhanok. Egy pánikszerű érzés uralkodott el rajtam. Az agyamban lejátszódott talán az összes lehetséges variáció arra, hogy miképp fogunk felborulni.

 

Ez egy 2 sávos út… szeretne lenni

 

Néhány kilométer megtétele után kezdett elfogyni előttünk az út, mind szélességben, mind pedig felületileg (valaha ez egy betonút lehetett, mert itt-ott még voltak látható nyomai az aszfaltnak – ez azt eredményezte, hogy még intenzívebb volt a zötykölődés ezeken az elhagyott útdarabokon áthaladva, volt, hogy akkorát huppantunk, hogy felszálltam és a fejem a plafonba vertem – pedig nem vagyok egy magas termet). Ráadásul elértünk az igazán szerpentines és meredek részre ahol 2 jármű helyenként csak úgy fér el egymás mellett, hogy az egyik konkrétan félreáll amíg a másik elhalad mellette. A kanyarokban pedig a járművek sofőrjei dudálnak egymásnak, jelezve érkezésüket. Természetesen a szakadékok mellett szalagkorlátban sem bővelkedik az út, konkrétan egyetlen egyet sem láttam.

 

 

Na, itt a pánik egyre csak erősödött bennem és elkezdtem úgy izzadni, mint mókus az őserdőben (köszönet eme frappáns hasonlatért kedvenc földrajztanáromnak). Ekkor újabb képek villantak a fejembe, most már arról, hogy borul a busz a szakadék felé és lezuhanunk és mint ott maradunk. Nem túlzok amikor azt mondom, hogy halálfélelmem volt, ráadásul olyan szintű, amilyet még soha korábban nem éreztem. Egy mellettem teljes nyugalomban álldogáló holland lány próbált nyugtatni, hogy nem kell parázni, ez semmi, nem lesz gond, Nepálban vannak ennél százszor rosszabb utak és ő párat már bejárt helyi tömegközlekedéssel. Úgy 40 percbe telt amíg hozzászoktam a vad “hajtáshoz”, de a kapaszkodásból nem engedtem. A röpke 1 óra 10 perces (igen, ennyi idő alatt tettük meg a 12 km-t) menetidő után úgy szálltam le a buszról, hogy az ujjaim teljesen be voltak állva és a karomban még másnap is izomláz volt.

 

Ezen a falun keresztül vezet lefele az út a városba

 

Visszafelé Nagarkotból reggel 7 óra körül indultam, ülőhely ekkor volt bőven, útközben viszont folyamatosan csatlakoztak hozzánk az iskolások, dolgozók, és azok, akik a hegyen termesztett rizsüket szállították zsákokban eladásra a városba. Mire leértünk, a jármű teljesen tele volt utassal.

 

 

Bhaktapurban a végállomásról átbaktattam a másik megállóba, felpattantam a kathmandui járatra és “nemsokára” már ismét a fővárosban voltam. 

És hogy honnan tudtam, hogy melyik buszra kell felszállni? Egyszerű: megkérdeztem a helyieket! De az is megoldás, ha valaki megtanulja olvasni a helyi nyelvet. Bár a miénkre “szépen” fel volt angolul iratozva, hogy Wel ComE, ez azért nem olyan általános és ugye az irányt sem sejteti 🙂

Szóval a fentieket figyelembe véve vágjon neki bárki is a helyi hegyi buszozásnak Nepálban. Lehet, hogy ha én tudom, hogy mi vár rám útközben, inkább kifizetem a taxit. Így utólag azonban örülök, hogy bevállaltam a kaladot, hisz’ túléltem.

 

Várakoznak a helyi buszok

 

A buszok egyébként Bhaktapur és Nagarkot között 45 percenként közlekednek reggel 5 és delután 17 óra között. A jegy ára 55 RS (150 HUF). Hasonlóval lehet számolni a Bhaktapur-Kathmandu vonalon is.

 

2) Taxi

 

Kathmanduból kb. 50 USD-ért viszik fel a hegyre a turistákat Nagarkotba. Ez az ár egy irányra vonatkozik. Taxit lényegében bárhol lehet fogni a belvárosban, a kérdés az, hogy a sofőr hajlandó-e megtenni ezt a rövid, ámde időben elég hosszú utat (borzalmas dugók vannak nemcsak a fővárosban, hanem az egész környékén, illetve eléggé óvatosan kell haladni a szerpentines, karbantartottnak cseppet sem titulálható utakon). Viszont általában az 50 dollár elég meggyőzőerőt képvisel. Ne felejtsünk el, Ázsiában vagyunk, így alkudni kötelező.

 

2) Szervezett kirándulás, privát sofőr vagy minibusz

 

A fenti két lehetőségen kívül privát sofőrt és minibuszt is lehet bérelni, továbbá be lehet fizetni valamilyen szervezett kirándulásra, ami általában egy rövidebb túrával vagy valamilyen látnivaló (mint például a Denevér-barlang) megtekintésével van összekötve. Ezekkel sajnos személyes tapasztalatom nincs.

 

A Himalája és a Csomolungma látványa a távolban

 

Nagarkot egy olyan kis település, amely kimondottan a turistákra van berendezkedve, így rengeteg szálláslehetőség adatik, az élelmiszerboltok és éttermek pedig egészen késő estig nyitva tartanak.

 

 

Én utolsó pillanatban, az indulás előtt reggel foglaltam egy szobát booking-on keresztül a Hotel Everest Window View szállodában. Természetesen előtte meggyőződtem arról, hogy hajnalban lesz honnan szemlélnem a napfelkeltét – hogy a hotelnek van tetőterasza. Azzal viszont nem számoltam, hogy fűtés nincs a szálláson. Pedig jól jött volna, hiszen éjszakára nagyon le tud hűlni a levegő, ami elég kellemetlen lehet azokra nézve, akik nem viselik túl jól a hideget. De készségesek voltak nagyon, kaptam egy nagy, meleg plédet amivel hajnalban a teraszon is jól jött melegítőként.

 

 

Izgultam, hogy milyen időjárás lesz napfelkeltekor, hiszen csak egyetlen lehetőségem volt arra, hogy a Föld legmagasabb csúcsát megtekintsem eme utazás során. Korán keltem, hogy biztosan ne maradjak le a napfelkeltéről sem. Felsétáltam a hatalmas, nyitott teraszra, leültem egy fehér műanyag székre, jól magam köré csavartam a pakrócot és vártam. Az égbolt nem volt ugyan felhőtlen, de pont emiatt a napfelkelte látványa csodás volt. A napsugarak csak úgy táncoltak a felhők között, amelyek viszont voltak olyan kegyesek, hogy nem takarták el a Himaláját teljesen és a legmagasabb csúcsait sem.

 

 

Bár a hegyek és csúcsok hófedte látványa nem tárult elém úgy, mintha tiszta lett volna az ég, azonban még így sem volt hiányérzetem, hisz’ megkaptam azt, amiért megszenvedtem a bő egy órás buszos halálfutamon: a Himalája és a Mt. Everest látványát egy csodás napfelkeltével karöltve. Melegség öntötte el a lelkemet, hogy ott ébredhettem közel “a világ tetejéhez” és az időjárás is eléggé kegyes volt hozzám, hogy egy olyan élményben legyen részem, amire őszintén szólva előtte talán nem is gondoltam. Mindig állítom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek… Amikor elindultam Indiába nem gondoltam volna, hogy épp akkor fog egy újabb desztináció felkerülni a bakancslistámra: a Mount Everest Alaptábora.

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.