Zanzibár arcai III. – Stone Town és Bububu környéke a nyugati részen

Bububu egy kedves kis település Unguja keleti partja mentén, közvetlenül a fővárostól, Zanzibár várostól északra. Ha valaki igazán szeretne betekintést nyerni a helyiek életébe, érdemes ellátogatnia erre a helyre, hiszen Bububu nem egy tipikus üdülőváros. Nagyon autentikus és nagyon helyi, a szó minden értelmében.

 

A zanzibári nyaralásunk során ez volt a harmadik, egyben utolsó állomásunk. Azért esett Bububu-ra a választásunk, mivel közel van a reptérhez és a fővároshoz is egyaránt, illetve csupán néhány kilométerre terülnek el a híres fűszerfarmok (a fűszerek szigeteként is szokták emlegetni Unguja-t). Nagy szerencsének (?) mondhatjuk, hogy épp pénteken érkeztünk a településre, mert a muszlim hagyományok szerint a hét ezen a napján tartják az esküvőket. A fűszerfarmról hazafelé biciklizve este olyan 6 óra körül értük el a falu elejét, ahol már torlódott az autósor mindkét irányban. Sokan, érthető okokból, platós autókon utaztak (azokon többen elférnek), a legtöbb esetben a nők és a férfiak külön. De ez nem tartotta vissza őket attól, hogy együtt szórakozzanak, bulizzanak. A platókról szólt a zene, énekeltek és táncoltak és néhány fiatalasszony olyan twerk (értd. segrázós tánc) műsort nyomott le, hogy még én pirultam bele. A központban egy egész busznyi nő haladt el az úton, a szemközti irányban pedig egy platós kocsi tömve férfiakkal. A dugónak köszönhetően a két jármű jópár percig egymás mellett vesztegelt, mi pedig premier planban néztük végig, ahogy az egyik hölgy kidugja méretes fenekét az ablakon és a zene ritmusára rázza a férfiaknak, akik a műsort nagyon is élvezve hangos tapssal és énekkel értékelték az előadást.

A sofőrünk, Rajab meghívott bennünket egy lagzira, azonban mi sajnos nem vettünk részt e nemes eseményen, pedig ott tartották nem messze a szállásunktól. De úgy voltunk vele, hogy inkább kialusszuk magunkat, hogy az utolsó napunkat a szigeten ki tudjuk maxolni. Szinte azonnal megbántuk, hogy egy ilyen alkalmat kihagytunk, mert egyébként sem tudtunk időben elaludni. Ugyanis a bulik éjszakába húzódóan tartottak és a szállásunk melletti szabadszínpadon hajnali 3 óráig olyan bűn rossz, fülsüketítő koncertet nyomattak, hogy a falu legtávolabbi temetőjében is tuti forogtak a halottak a sírjaikban. Az énekes(nő)(?) olyan hangokat adott ki, mintha elevenen nyúzták volna, és mindezt olyan decibelen tette, ami már szinte súrolta a fájdalomküszöbünket. Talán mondanom sem kell, hogy nem telt túl kellemesen az első bububui éjszakánk.

Bububu, és úgy általában a keleti partnak ez a része nem éppen alkalmas a fürdésre és nem szabad itt szemet kápráztató fehérhomokos partokra számítani, mert csalódás lesz a vége. Ez a része a szigetnek egyszerűen mást nyújt, mint a többi.

 

 

 

Programok Bububu környékén

 

1. Fűszerkertek

 

Zanzibár nemcsak a gyönyörűséges tengerparjairól híres, hanem a különleges fűszerfarmjairól is. Sokszor a fűszerek szigeteként is emlegetik. A sziget tökéletes klímájának köszöhetően rengeteg fajta növény, köztük fűszernövény megterem itt. Azon felül, hogy a portugálok és a kínaik már évszazadokkal ezelőtt elvetették a fokhagyma, chilli és kakaó magjait, az igazi áttörést egy ománi uralkodó hozta az 1840-es években, amikoris rájött, hogy a sziget klímája és rendkívül termékeny talaja tökéletes lesz az akkoriban aranyban mért szegfűszeg termesztésére. Ma már rengeteg fajta fűszert termesztenek a farmokon.

Bububutól keleti irányba találhatóak azok a fűszerkertek, amelyek nyitva állnak a nagyközönség előtt. A helyiek egy egész üzleti rendszert építettek a farmok köré, amelyből elég sok ember kiveszi a maga kis hasznát.

 

 

A sofőrünk, Rajab, a Big Body Spice Farm-ot ajánlotta a figyelmünkbe és fel is aljánlotta, hogy megáll ott velünk és megvár bennünket Nungwiból Bububu-ba mehet, de mivel csupán 4 km-re volt a szállásunktól, az Imani Beach Villa-tól a farm, ráadásul egy egyenes úton kellett csak haladnunk bármiféle kitérő nélkül, úgy döntöttünk, hogy biciklivel tesszük meg a távot. Be is rendeltünk a szállásra 2 bringát (5 USD/nap/bicikli – amit 10 USD-ről alkudtunk le egy másik hely áraira hivatkozva) és délután 3 körül nekivágtunk a első ránézésre gyerekjátéknak tűnő útnak. De úgy egy kilóméter megtétele után jött a feketeleves. Olyan dombokon keresztül vezetett az egyébként tényleg egyenes út, hogy az amúgy váltós, de hát nem túl extra állapotban lévő bringáink és persze nekem a combizmaim és a tüdőm is felmondták a szolgálatot. Így nem volt más hátra, mint lepattanni a kerékpárról és úgy 2 kilométeren keresztül tolni dombnak felfelé. Hát mit mondjak, nem volt egy túlságosan kellemes érzés, de legalább jól átmozgattuk magunkat. Az utolsó kb. 1 kilométeren pedig ismét kerékpározva haladtunk.

 

 

Ahogy bekanyarodtunk a kiszemelt farm felé a főútról, egy pálmafákkal szegélyezett földes úton találtuk magunkat, amely a kert bejáratához vezetett. Amint padlófékeztünk a bringákkal, azonnal jöttek a farmon dolgozók, biztonságba helyezték a kétkerekűinket és elkérték a belépődíjat (10.000 TZN vagy 5 USD / fő). Ekkor fel is csillant a szemem, hogy jaj de jó, ilyen olcsón megúsztuk ezt a programot. Volna.,, De ekkor még nem tudtuk egészen pontosan, hogy mi vár ránk.

Kijelöltek mellénk egy idegenvezetőt, egy barátságos, fiatal srácot, aki hihetetlen gyorsasággal darálta nekünk a különféle fűszerekkel kapcsolatos információkat, azok felhasználását és hatásait. Tudtátok, hogy a fahéj fájának az összes részét fel lehet használni és hogy a henna növényéből készített ital vetéléshez vezet (így vetettek véget a nem kívánt terhességeknek)?

Csatlakozott hozzánk még egy fiú, aki úgy 16 éves lehetett. Egy késsel az oldalán követett bennünket és különféle tárgyakat fonott útközben növényekből.

 

 

A kókuszpálmáknál egy kókusszedő fiú villogtatta a tehetségét, olyan gyorsasággal mászott fel a többméteres fa tetejére, hogy azt talán még egy mókus is megirigyelné. A fa tetején pedig hangos éneklésbe kezdett, amihez mi tapssal és a refrén dalolásával csatlakoztunk.

A túra során természetesen volt lehetőség (vagy inkább kényszer?) fűszer- és egyéb fűszerek hozzáadásával készült kozmetikumok megvásárlására. Majd a végén gyümölcsöket kóstoltattak velünk. Hát mondanom sem kell, hogy minden nem kért extrának megvolt az ára, mindenki tartotta a markát a borravalóért, és ha esetleg nem kaptak eleget, szóvá is tették. Mondjuk a “bevásárlással” úgy voltam, hogy végülis megveszünk a farmon néhány szuvenírt és legalább a helyieknél marad a pénz. De azt, hogy a többiek még meg is szólták, ha kevesebb borravalót kaptak, mint amennyit gondoltak, pofátlanságnak tartom. Az egész fűszerkert-látogatás egyébként egy tök jó, pozitívan emlékezetes élmény lehetett volna (és alapjában véve az is volt), mert valójában érdekes volt, a fiúk nagyon kedvesek voltak, mindig próbálták viccesen megragadni a dolgokat és rengeteg információra tettünk szert, de a fentiek miatt picit keserű szájízzel hagytuk el a helyszínt, mert sunyin lehúzós helyzetben találtuk magunkat.

 

 

TIPP: a borravalókhoz készüljünk apróval, mivel visszaadni nyilván “nem tudnak” nagyobb címletekből. 

 

2. Prison Island (Börtön sziget) 

 

Changu, vagy közismertebb nevén Prison Island, kb. félórás hajóútra fekszik Stone Town-tól, a fővárostól. A kikötőjéből többen kínálják az átjutást eléggé jutányos áron (kb. 5 USD/fő) attól függően, hogy mennyire telik meg az adott hajó. Ez az ár csak magát az utat tartalmazza.

 

 

Bububu-ból, az Imani Beach Villa-ból is nagyjából ennyi ideig tartott az áthajózás és mi ezt a rettentően kényelmes, ámbár valamivel drágább lehetőséget választottuk. 35 USD-t fizettünk fejenként a jó félnapos programért, amely tartalmazta az utat közvetlenül a szálláshelyünk elől, a szigetre való belépést (5 USD) és az idegenvezetést a szigeten, sőt még ebédet is kaptunk!

 

 

Miután körbejártuk az egészet – meglátogattuk a veszélyeztetett óriásteknősöket és a fogdát, mely valójában soha nem üzemelt börtönként, hanem karanténként a sárgalázzal megfertőzöttek számára – hajóra szálltunk és valamivel odébb sznorkeleztünk a szigetet körülölelő korallzátonyok mentén. A visszaúton megebédeltünk (a szállásadó készített nekünk szendvicseket és gyümölcsöket), majd visszaszállítottak bennünket ismét az Imani-hoz.

 

 

Számunkra így teljes volt a program, semmivel nem kellett foglalkoznunk, nem kellett rákészülnünk a napra. És ami hab a tortán, hogy megismerkedtünk 3 csodálatos fiatal belga lánnyal, akik 1 hónapon át önkénteskedtek Dar-el-Salaam-ban (Tanzánia fővárosa) egy kisebb helyi kórház újszülöttosztályán. Az általuk elmesélt, sokszor szörnyű tragédiákba fulladt történetek által egy ici-picit tágabb betekintést nyertünk egy afrikai ország egészségügyébe is. A hallott történetek egytől-egyig az emlékezetembe vésődtek.

TIPP: azért legyünk óvatosak a teknősökkel, főképp az etetésük közben.

 

3. Stone Town

 

Utazásunk végére hagytuk a főváros történelmi részét, Stone Town-t, ekkor a sofőrünk szolgáltatását vettük ismét igénybe (10 USD volt oda-vissza az Imani és az Old Fort között az út).

Délután 4 körül érkeztünk a belvárosba. Miután Rajab kirakott mindet a híres Forodhani piacnál, nekivágtunk a város felfedezésének. Elindultunk északi irányba a parttól nem messze húzóda főút mentén, hogy szemügyre vegyük az erődöt (Old Fort), a csodák palotáját (House of Wonders) és a régi gyógyszertár épületét (Old Dispensary). Közben meg-megálltunk alkudozni a helyiekkel a kínált portékáikra. Talán mondanom sem kell, hogy addigra már annyira belejöttünk, hogy az árusok nem nagyon tudtak velünk mit kezdeni.

 

 

A fővárosban az egyik fő célünk a Darajani piac volt. Én úgy vagyok vele, hogy ahol csak tehetem, ellátogatok a helyi “vásárba”. Egyrészt azért, hogy betekintést nyerjek egy picit jobban a helyi életbe, és erre a piac egy kiváló helyszín, másrészt pedig, hogy magam is beszerezzek némi finomságot. A Darajani piacon a húsárutól, a halon, a zöldségeken és gyümölcsökön, fűszereken, elektronikán, háztartási cikkeken keresztül mindent árultak.

 

 

Vettünk még pár fűszert, kávét és teakeveréket, majd továbbálltunk a híres Lukmaan étterembe, hogy a vacsoránk előtt megigyunk egy nagy adaig, friss alapanyagokból készített smoothiet. A hely tömve volt vendéggel, nemcsak a város lakóinak egyik kedvenc étterme ez, hanem a turisták körében is rendkívül közkedvelt. A felszolgálás nem volt a helyzet magaslatán, ugyanis jó fél órát vátunk a 2 smoothiera. Azok viszont valamennyire kárpótoltak bennünket, mert olyan ízkavalkáddal szolgáltak, amit a mai napig érzek a nyelvemen ha rájuk gondolok.

A Lukmaan után ismét a part felé vettük az irányt a szűk utcákon keresztül, s a sétánk közben a város portugál örökségének a csodáiban gyönyörködhettünk tovább. Sajnos rengeteg elhagyatott, elhanyagolt, gyönyörű épületbe botlottunk bele és sok helyen egész szemétdombok tornyosultak egy-egy épület között.

 

 

Mielőtt még az utolsó állomásunkra, és a másik fő célunkhoz érkeztünk volna, tiszteletünket tettük a világ egyik leghíresebb rockbandája, a Queen énekesének, Freddie Mercury-nak a szülőházánál. A házban jelenleg egy hotel üzemel, és csak a bejárat két oldalán elhelyezett fényképes emlékkeretek és egy kis fatábla jelzik a géniusz szülőházának a helyszínét.

 

 

Már csak egyetlen egy kipipálni való dolog maradt hátra a zanzibári kalandunkból, mégpedig az, hogy megvacsorázzunk a híres Forodhani piacon, ami nem szószoros értelmében vett piac, hanem inkább egy ételfesztiválra emlékeztető esemény, mely az erőd előtt, a tengerparti sétány mentén minden este megrendezésre kerül.

 

 

 

Sötétedés előtt kezdik el a helyiek kipakolni a standjaikat, melyekről később a (jó esetben) frissen elkészített, általában helyi jellegű ételeiket szolgálják fel. Ez itt minden egyes nap egy esemény, ahol a helyiek vegyülnek a turistákkal, fiatalok az idősebbekkel. Gyerekek ugrálnak a tengerbe a sétányról, néhányan meg is mosakodnak (szappannal), fiatalok randizgatnak és romantikáznak a vízparton, egész családok sétálgatnak. Ahogy megy le a nap, egyre több ember gyűlik össze, kígyóznak a sorok az egyes standok előtt. Érdemes megfigyelni, hogy hol állnak többen sorban, főleg helyiek, és hozzájuk becsatlakozni. A helyiek ismerik a leginkább a különféle standokat és ételeket, és ha azt esszük, amit ők, jól járunk minden értelemben.

 

 

Miután mi is beszippantottuk ezt az esti belvárosi életérzést, megvacsoráztunk (Zanzibár pizza-t és samosa-t ettünk), majd azt lehörpintettük egy nagy adag nyírfacukor itallal, elbúcsúztunk a várostól és Rajabbal visszatértünk a szállásunkra, hogy eltöltsük az utolsó éjszakánkat a szigeten.

 

TIPP: mindenképp kóstoljuk meg a Zanzibár pizzát. Több ízben, többféle töltelékkel készítik frissen.

 

Zanzibárral kapcsolatos alapinformációkat már egyszer összegeztem. 
A keleti partokról is született korábban egy írás.
És az északi résszel kapcsolatos érdekességeket is összeszedtem.