Taj Mahal – a csoda, ahogy én láttam
december 11, 2018
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 18 éves koromban a ballagásom után az ünnepi asztalnál kicsomagoltam a “Világ 100 csodája” c. könyvet. A borítójáról a Taj Mahal fotója ragyogott vissza rám és úgy éreztem, hogy nekem egyszer ezt a csodás épületet bizony látnom kell!
Megmondom őszintén, nagyon sokat vártam tőle, talán túl sokat is, ami érthető, hiszen hosszú évekig csak egy könyv borítójáról figyelt vissza rám és hívogatott minden egyes alkalommal. Rengetegszer eljátszottam a fejemben a jelenetet, hogy milyen lesz az a pillanat, amikor először tömör, fehér márvány pompájában megpillantom ezt a csodás, magasztos épületet, ami elvileg az örök szerelem szimbóluma. Azt hittem, hogy hatalmas érzéseket fog belőlem kiváltani, sőt, valamiféle katartikus élményre számítottam…
Természetesen építészeti szempontból tényleg egy mesterműről van szó, az épület az indiai muzulmán építész ékköve és egyben India egyik legnagyobb szimbóluma is. Ezt a síremléket az 1600-as években építtette Shah Jahan mogul uralkodó a kedvenc feleségének, akit a 14. gyermeke szülése közben ért a halál – csupán 39 évesen. Azóta sem emeltek senkinek a világon egy ilyen fantasztikus mauzóleumot, tehát méltán szerepel a világ 7 új csodájának a listáján. Nyilván a mivoltja sokat elárul az uralkodó felesége iránti szerelméről, ezért is lehet a Taj Mahal a határtalan, örök szerelem szimbóluma. A sah a Taj Mahal-t az agrai Vörös erőd egyik palotájának teraszáról csodálhatta, később pedig őt is felesége mellé helyezték örök nyugalomra.
Amikor hajnalban, háromnegyed órás várakozás után berobbantam a Taj Mahal keleti kapuján, izgatottan vártam a pillanatot, hogy megpillantsam a hatalmas, márványból kreált épületet. Arra gondoltam, hogy mennyire durva, hogy valaki annyira szerette A Nőt, hogy egy ilyen remekmű megépítésével tisztelgett neki és adta az egész világ tudtára, hogy mennyire szerette őt. Jó, nyilván a sah nem tudhatta, hogy a Taj Mahal eredeti pompájában meg is marad az utókor számára, hiszen elég sok pénzbe és munkába kerül fenntartani és megóvni. Sőt, volt egy idő, amikor le akarták bontani, a darabjait pedig jópénzért eladni, de hál’ Istennek nem találtak vevőt arra a sok márványra, így most mi is részesülhetünk ebből a csodából.
Az izgatottság és öröm mellett volt bennem egy másik, borúlátóbb érzés is amikor ott voltam a helyszínen. Mint az köztudott, kb. 20 évig tartott a Taj Mahal megépítése és ez alatt a 2 évtized alatt több, mint 20000 munkás dolgozott éjjel-nappal a projekten. Természetesen több százan életüket veszítették az évek során és az a legenda is járja, hogy az uralkodó az összes mukás kezét levágatta, hogy még véletlenül se tudjanak ilyen, vagy hasonló épületet megépíteni. Ahogy kiemeltem, ez valószínűleg csupán legenda, hiszen írásos bizonyíték erre nincs. De elég hátborzongató ezt mégcsak elképzelni is. Ilyet még a szerelem nevében sem teszünk!
Egy szó mint száz, hajnalban, a felkelő nap sugaraiban megpillantani valamit, amire közel 2 évtizede vár az ember, nyilván felemelő érzés. Őszintén szóval picit könnyeztem amikor a Nagy Kapun keresztülsétálva elém tárult az ég felé magasodó fehér márványcsoda. Nyilván grandiózus az alkotás, valamiért mégis élőben kisebbnek tűnt a távolból, mint amit elképzeltem. Azonban közelebbről alaposan megszemlélve tökéletességét megértettem, miért akarja évi 3 millió ember testközelből is szemügyre venni. Igen, 3 millió ember évente, ami naponta több, mint 8000 látogatót jelent. Ezért is érdemes jól átgondolni, hogy a nap melyik időszakában látogatjuk.
Nekem Indiában a napfelkelték jöttek be a legjobban, több okból kifolyólag is. Egyrészt kerekebbnek éreztem az egész napomat, másrészt korán reggel nem lehetett észlelni (látni és érezni) annyira a szmogot. Ezt a két tényezőt, illetve a felkelő nap sugarait figyelembe véve megszerettem a reggeli fényeket, mert sokkal kedvezőbbek voltak. Reggel pedig a nagy nevezetességeknél is kevesebben vannak, mint a nap bármely más szakában. Persze Indiában a tömeget még így sem lehet elkerülni.
Tehát a Taj Mahalt is a reggeli órákban látogattam és azt hiszem, ez volt a lehető legjobb döntés, ugyanis csak keveseknek esett le, hogy ha keleten kel a nap, akkor a napfelkelte nyugatról nézve a legkáprázatosabb. Így a nyugati oldalon pompázó mecsetből néhány percig szinte egymagam nézegethettem és élvezhettem a mauzóleum látványát csodás, magasztos pompájában, amíg a nap első sugarai elő nem bújtak a 4 torony egyikének a sarkából. A várt katarzist nem éltem ugyan át, de ez a pár “magányos” perc mindenért kárpótolt. És hihetetlen hálát éreztem a szívemben azért, amiért részese lehettem ennek a csodának is!
