India – 12 dolog, ami picit sok(k) volt

India látogatása már tinédzser éveim óta a bakancslistámon szerepelt. Minden fotón, dokumentumfilmben elvarázsoltak az épületei, a színei, az emberek, a történetek és főképp a “más” világa.

 

Sok-sok évvel később azon kaptam magam, hogy vettem egy repjegyet Budapest-Delhi útvonalra és elkezdtem, most már konkrétan, megálmodni a nagy utazást. Az eredeti terv szerint egy barátnőmmel utaztam volna, aki sajnos végül nem ért rá. Majd egy másik barátnőm mondta le a közös utat. Végül egyedül vágtam neki a kalandnak. Igen, számomra ez az utazás egy kaland volt. Hatalmas magasságokat és mélységeket éltem át közben: voltam boldog és szomorú, nevettem és sírtam, barátokra leltem és magamba fordultam, láttam számtalan csodát és átéltem néhány csalódást is, pozitívan rácsodálkoztam dolgokra és meg is hökkentem jónéhányszor, biztonságban éreztem magam általában és néha picit félelem töltött el, ettem finomakat és kevésbé ízletes ételeket, kipróbáltam a közlekedés összes formáját, kivéve az élő állatokon való utazást, eltöltöttem néhány napot a nyugalom szigetén és felbukkantam hihetetlenül hektikus helyeken. Életem legizgalmasabb utazása során a legeslegnagyobb kultúrális sokkot éltem meg (pedig megfordultam már néhány helyen a világban).

Most azokat a (számomra) furcsaságokat szedtem össze, amik sokként értek, vagy amikre nagyon rácsodálkoztam. Ezek az én személyes tapasztalataim és érzéseim, semmi más. A sorrend teljesen random.

 

1) Strandolás egy picit másképp

 

Mint az közdutott, a hindu vallásban a tehén az egyik szent állat. Nemhogy Indiában nem esznek marhahúst, az állatot istenítik is (konkrétan az indiai utitársaim, akikkel Jaipurban találkoztam, majd mentem Agrába és Delhibe, azt mondták, hogy a tehén lényegében isten). A tehén Indiában azt csinál amit akar, és ennek eredményeképpen az is abszolút normális, hogy este a jószág a tengerparton élvezi a naplementét a homokban hűsölve és teljes nyugalomban figyeli bociszemeivel a rácsodálkozó embereket. Persze nem csak ilyen idilli környezetben lelhető fel a jószág, nekem azonban ez szúrt a leginkább szemet, hiszen teheneket láttam már csak úgy a semmiben kóborolni például Sri Lankán, de hogy strandolna, na azt Indiában tapasztaltam először.

 

 

2) Amitől sokunkat kiráz a hideg, az ott a mindennapi élet része

 

Azt már kevesebben tudják (én bevallom, előtte sosem hallottam erről…), hogy a tehénen kívül van még néhány szent állat a hindu vallásban, köztük van pl. a patkány is. Szóval ha nem elég az, hogy tehenek mászkálnak csak úgy erre-arra, sebaj, vannak helyek, parkok, ahol konkrétan egész patkánycsaládokat figyelhetünk meg miképp tengetik napjaikat, élelmet és vizet kapva az emberektől. Nálunk ez elképzelhetetlen (legalábbis az a része, hogy még etessük és itassuk is őket)… Pedig bizony ám, lehet a kis rágcsálókkal együtt létezni, sőt! 

 

 

 

3) Amit tanítani kéne – a sorakozás

 

Megfigyeltem, hogy Indiában az emberek nagyon szépen tudnak sorbanállni. Vagyis inkább sorakozni. De tényleg, én olyat még sosem láttam, hogy az a rengeteg ember egy kapunál vagy pénztárnál konkrétan libasorban áll, de olyan közel a másikhoz, hogy egymás fülébe lihegnek. Számomra ez először nagyon idegesítő volt és hangot is adtam ennek, mégpedig úgy, hogy egy lépéssel mindig hátrébbléptem, így jelezve nemtetszésemet. Sokszor hátra is néztem és szúrós szemmel próbáltam átadni az üzenetet. Aztán egy idő után feladtam a privát zónám megőrzésére irányuló törekvést. Mert közben arra is rá kellett jönnöm, hogy amennyiben én nem állok rá a másik hátára, ők azt hiszik, hogy én nem a sorban várakozok, így beállnak elém. 

 

 

4) Az ételek csípnek – az összes

 

Senki nem lepődik meg azon, amikor azt hallja, hogy az indiai konyha extra gazdag a fűszerezés tekintetében és előszeretettel használnak chilit az ételek elkészítéséhez. Az igazság viszont az, hogy ott még az is pikáns legalább egy kicsit, amire azt mondják, hogy nem, egyáltalán nem látott semmiféle csípős fűszert. Sok ételük ráadásul kétszer is csíp, ha értitek, hogy mire gondolok… Ráadásul a hotelekben is, ahol – egy pincér elmondása szerint – turistáknak főznek, így nem kell tartani ettől. De kell! Mindenhol kell! Delhiben betértem egy Mekibe (nagyon éhes voltam és nem mertem az utcán enni több okból kifolyólag sem) a Chandi Chowk bazár területén és rendeltem egy sajtburgert. Szerintetek? Naná, hogy pikáns volt annak is a szósza, pedig abban bíztam, hogy most az egyszer megúszom.

 

 

 

5) Mit (nem) illik Indiában és itthon

 

A mindennapok teljesen átlagos 2 szokása a böfögés (hangosan és nyitott szájjal!) és a köpködés. Étkezés után böfögéssel fejezik ki azt, hogy jóllaktak és jólesett az étel. Maga a böfögés azért nem annyira különös vagy meghökkentő szokás, hiszen itthon is előfordul az ilyen – bár nem jelzésképp használjuk, és sok esetben próbáljuk minél visszafogottabban tenni.  Ami inkább zavart, az a köpködés. Képzeljük el, hogy sétálunk a járdán az üzletek előtt és az árus, aki ücsörög a kis boltja előtt, egy jó nagyot elénk köp. Előfordult velem, hogy ha picit gyorsabban haladok, el is kap. Ehhez fotót sajnos nem tudok mellékelni 😀

 

6) “Készíthetünk egy fotót, légyszi?”

 

Az teljesen hétköznapi Indiában, hogy a fehérbőrű ember csak úgy tud végigvonulni az utcán, hogy érzi a helyiek tekintetét a hátába fúródva. Olyan is előfordult velem, hogy konkrétan ujjal mutogattak rám és közben sugdolóztak, persze tudván azt, hogy én mindezt végignézem, de rá se hederítettek. 

Sokaknak ez viszont nem volt elég. Fotózkodni akartak, hogy majd a családi albumban mosolyogjak vissza és mutogassanak a rokonoknak és barátoknak. Sokszor konkrétan úgy éreztem magam, mintha kb. Heidi Klum lennék (itt azonnal elnézést is kérek Ms Klumtól – nyilván nem vagyunk egy kaliber…). Nyilván nem annyira meglepő ez a fotózkodósdi, sok országban előfordul az ilyen. Amit érdekesnek találtam ezzel kapcsolatban az az volt, hogy főleg nők kértek fel egy pózra, a gyerekeiket nyomták a kezembe (akik sokszor, bármilyen igyekezetem ellenére, egyáltalán nem voltak lelkesek), illetve az idősebb korosztály volt nagyon bátor. A fiatalabb srácok a távolból sunyiban szelfizték magukat úgy, hogy ott voltam a háttérben, s közben persze úgy tettek, mintha mise történne.

 

 

7) Kész átverés! 

 

Indiában alapszabály, hogy mielőtt beülünk egy taxiba vagy riksába, megegyezünk előre az árban. És emellett az sem árt, ha mindig van nálunk apró és a pontos összeget tudjuk fizetni, különben az egyezség ellenére is konfliktushelyzetbe kerülhetünk. Delhiben történt, hogy a pályaudvarról kellett eljutnom a szállásra és lévén, hogy már este volt, nem akartam egyedül tömegközlekedni, így fogtam egy taxit. Mondtam, hogy az XY tértől nem messze van a szállás, meg is mutattam a sofőrnek a térképen, azt mondta, hogy persze, semmi gond, tudja, hogy hol van a hely és azt is, hogy merre kell menni. Megegyeztünk az árban (nyilván így is túl lett fizetve) és amikor megérkeztünk, az úr csak nem akart visszaadni, mivel szerinte valójában sokkal messzebbre vitt, mint ahogy azt megbeszéltük. Igen, addigra ő elfelejtette, hogy leokézta a térképen az uticélt. Jólnevelt leány létemre először próbáltam neki tisztességes módon elmagyarázni, hogy az üzlet, az üzlet, de végül sajnos fel kellett emelnem vele szemben a hangomat. Nem egy nagy összegről volt szó, nem is azért tettem. Hanem azért, mert valamiben megegyeztünk. És ha én hagyom magam átverni, azzal csak adom alá a lovat és mással is ezt fogja eljátszani (jó, nyilván amúgy is). Végül odaadta a visszajárót. 

Sajnos arra mindenki figyelmeztet, még a helyiek is, hogy nagyon vigyázni kell a taxisokkal és a riksásokkal, úgyhogy tényleg: légy résen!

 

 

8) Merre van az arra

 

Van úgy, hogy a sofőrök (legyen szó riksáról vagy taxiról) nincsenek egészen képben azzal, hogy hová is kell szállítani az utast. Ennek ellenére a munkát elvállalják, mivel a pénz beszél.

Jaipurban történt, hogy az egyik este a 2 új indiai utitársam lebeszélte nekem a fuvart egy huszas évei közepén járó fiatalemberrel. Szépen el is indultunk, persze én GPS-en nyomon követtem (minden esetben ezt tettem Indiában), hogy biztosan jó felé haladunk-e. Először úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben, nincs aggódnivalóm. De amikor egyszercsak elkezdett velem a sofőr egy másik irányba haladni, bevallom, rohadtul megijedtem, a pulzusom azonnal megduplázódott és a szívem a torkomban dobogott. Azonnal rárikkantottam (akik ismernek, tisztában vannak vele, hogy milyen ijesztő hangmagasságokat tudok megütni), hogy hé, ez nem a jó irány. A srác hirtelen félreállt, ijedten hátranézett, majd szépen az utasítgatásaim alapján végül kirakott a hotel előtt. Szóval hölgyek és urak, elő a GPS-el akkor is, ha többmagatokkal utaztok, akkor meg pláne, ha egyedül.

Delhiben egyébként a taxisofőrt szintén nekem kellett elirányítanom a szállásra.

Azt leszögezném, hogy meg vagyok győződve arról, hogy nem szándékosan visznek más irányba, egyszerűen csak nem ismerik a pontos utat, de mivel megragadnak minden pénzkereseti lehetőséget, szinte bármilyen fuvart elvállalnak. Mindenesetre nem árt elővigyázatosnak lenni és mindig nyitott szemmel járni.

 

 

9) Gyalog a forgatagban 

 

Egy úton átkelni gyalog felér egy egész jól megtervezett öngyilkossági kísérlettel. Az autók, a rengeteg riksa, teherautó, bicikli, lovaskocsi, szekér közt cikázni nagyon bátor vállalkozás. Azonban ha nem vállaljuk, akkor megragadunk egy helyben. Indiában olyan, hogy a gyalogosnak elsőbbsége van, nincs. Még a zebrán sem. Sőt, még úgysem, hogy az autósoknak pirosat jelez a lámpa. Egyedül Delhiben tapasztaltam, hogy valamivel jobb a helyzet. Mint utóbb kiderült, ez azért van, mert jóval komolyabbak a rendőri ellenőrzések a fővárosban, így a szankciók is. Viszont ott is fokozottan figyelni kell! A magyar néptánc alaplépéseit egész jól lehet praktizálni egy-egy esetben.

 

 

10) Azok a fránya összegek

 

Azt tudtam, hogy a turistákra többszörös áron próbálják majd rásózni az árut, legyen az szolgáltatás vagy bármi más kézzelfogható (akár még étel is), de azt a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy pl. a Taj Mahalba a külföldieknek 22x !!! drágább a belépő, mint az indiai állampolgároknak. Más nevezetességeknél sem különb túlságosan a helyzet, ott 10x többet kell villantani, mint a helyieknek. Persze így sem egetrengetően drágák ezek a belépők, bár azért voltak helyek, ahol meglepődtem és inkább kihagytam a látogatást. Ilyen volt pl. Delhiben a Jantar Mantar csillagvizsgáló, amiért 300 rúpiát (1200 HUF)  kérnek el. A Vörös Erődért pedig kimondottan sokaltam a 600 rúpiát (2400 HUF), bár erre csak azután döbbentem rá, hogy körbejártam. Az agrai erőd ugyan ennyi pénzért sokkal, de sokkal szebb és élvezetesebb.

 

11) Az élet és annak körülményei

 

Aki nincs túlságosan oda a tömegekért, a káoszért, a koszért s a szmogért, és aki nehezen viseli a kegyetlen sorsú emberek, köztük gyerekek látványát, annak India nem való, mert nagy csalódással fog hazatérni. 

 

 

India egy hatalmas ország, aminek én csak egy parányi részét láttam északon, ahol talán valamivel még rosszabb is a helyzet, mint délen (az indiai utitársaim elbeszélései alapján). Az országban extra túlnépesedés van, rengeteg embernek nincs munkája, alig tudnak valahogy megélni. Hatalmas a nyomor sok helyen, nagy a szegénység. Ezt nehéz is szavakkal leírni, akkor érzi ezt valaki, amikor belenéz egy több évtizede bicikliriksát tekerő bácsi vagy évek óta egy utcai varrógép fölött görnyedő idős ember szemébe. Vagy a nénire, aki nap mint nap többször járja végig a tengerpartot telepakolt, nehéz szatyrával, és próbál pár apróért néhány gyümölcsöt eladni. Mosolyra van ugyan húzódva a szája, de látni, hogy a sok szeme körüli apró ránc nem az állandó jókedv eredménye. 

 

12) Hogyan is szép az élet?

 

Egy indiai barátom rögtön a hazaérkezésem után megkérdezte tőlem, hogy én visszamennék-e Indiába. Rögtön rávágtam, hogy igen, abszolút. Ugyanakkor azt is bevallottam, hogy ha őszinte szeretnék lenni magamhoz és nőtársaimhoz, egyedül nem vágnék neki újból. És nem azért, mert veszélyesnek látom, hanem azért, mert sokkal élvezhetőbbnek találtam amikor nem egymagamban kóboroltam, amikor nem kellett a GPS-be belebújnom, amikor nem szőttem összeesküvés-elméleteket a fejemben. Ugyanis a sok intés az országgal kapcsolatban bizony ott motoszkál az ember (főképp egy egyedül utazó nő) fejében, ezért sokkal éberebb és befeszültebb (én legalábbis így éltem meg a helyzeteket), így kevésbé tudja átadni magát a pillanatnak. Ezért is vagyok hálás utitársaimért, akikkel összefonódtak útjaink és együtt osztozhattunk néhány csodán!

 

 

A fentiek alapján úgy érezhető, hogy India nem lopta be magát a szívembe. Az valóban igaz, hogy rengeteg sokkhatás ért, amivel nem kalkuláltam, de most már tudom, hogy igenis tetszett! Ahhoz viszont tartom magam, hogy Indiára nem lehet felkészülni – szerintem nem. Ha Indiát egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: színes. A szivárvány összes lehetséges árnyalatánál színesebb minden téren. És pont ez a gyönyörű és érdekes benne. Tehát aki nyitott szívvel és befogadó elmével vág neki, egy életreszóló élményben lesz része. És az sem baj, ha az elején keserédesnek érezzük mindazt, amit látunk s tapasztalunk, mert miután leüllepednek ezek a kavargó érzések, elénk tárul az a gyönyörűen színes világ, amely jellemzi Indiát. És vissza fogunk vágyni.